Ma voltam vérvételen. 

Az orvosom úgy látta, hogy a lövetkező lépés az egy HsG lesz, és ehhez, a mensi előtt egy héttel vérvételre kell mennem, majd a mensi vége után 2-3 nappal a HsG-re. 

A HsG egy röntgenes petevezető átjárhatósági vizsgálat, abból fog állni, hogy egy kontrasztanyagot juttatnak be a méhüregbe, és a petevezetőkön keresztül ennek távoznia kell majd a hasüregbe, erről készül majd röntgen felvétel. Egyszerű vizsgálat, pár órával később már haza is lehet jönni. 

De ettől én még nem kicsit vagyok berezelve, bár próbálok nyugodt maradni, mert azzal semmi jót nem érek el, ha pánikolok. 

Ahogy olvastam a neten, van akinek abszoludt nem fájt, de van aki inkább szülne mégegyszer, mint hogy HsG-t csináljanak neki, annyira fájdalmas volt. Remélem nekem minden rendben lesz, és akkor nem fáj, csak simán átáramlik a kontrasztanyag.

Szóval megvolt a vérvétel, idén ez volt az ötödik már, már teljesen rutinos vagyok, ma már meg sem szédültem, pedig régebben el is ájultam közben. 

Mostanában sok gonolok arra, hogy most teljesen máshogy vágyok a kisbabámra, mint eddig. 

Eddig úgy jó lett volna babázni, kicsit boldognak lenni, a páromat apaként látni, sétálgatni a babakocsival, és nézni ahogy a karomban alszik a kicsi élet. De most valami megváltozott, mostmár ha arra gondolok, hogy milyen jó lenne anyának lenni, szinte fizikai fájdalmat érzek a mellkasomban, a szemem könnybe lábad, és már nem is annyira arra vágyok, hogy ölelgessem, inkább hogy ne legyek többet egyedül. Hogy legyen valaki akinek szüksége van rám, és valaki, akire nekem van szükségem, egy életre. Kicsit úgy tunám megfogalmazni, hogy eddig inkább fizikai kapcsolatra vágytam egy babával, de mostmár lelki kötödésre is vágyom.

Hogy én lehessek neki, és hogy ő legyen nekem. 

Furcsa, olyan mint a gyász fázisai. 

1. A tagadás: Ááá, én nem lehetek meddő, jönni fog az a baba, előbb vagy utább, 2-3 hónapon belül úgy is teherbeesek, nem lehet, hogy pont én ne essek teherbe egy éven belül...
   
   
2. A harag: Nem hiszem el, hogy másnak sikerül, nekik nincs kocsijuk, nincs házuk, még a kapcsolatuk sem működik úgy ahogy a miénk, annak a kisbabának a miénknek kellene lennie. Nem érdemlik meg azt a csodát. Nincs igazság, nincs isten, és ezt képtelen vagyok elfogadni. 
   
   
3. Az alkudozás: Úgyis terhes leszek egyszer, de ha mégsem alakulnak jól a dolgok, még mindig ott a lombik, meg az örökbe fogadás, már-már kezdem elfogadni, hogy nem fog összejönni a dolog magától. Vannak még lehetőségeink, majd most pont peteéréskor leszünk együtt, most tovább maradok fekve szeretkezés után, hátha több spermium jut el a célig. 
   
   
4. A depresszió: Drágám, inkább ne szólj hozzám, te ezt úgyse érted, nem te vagy meddő, nem neked volt ez mindig is a legnagyobb álmod, te ezt nem értheted meg. Legszívesebben csak sírnék, és sírnék, mert én lettem az egyik meddő, már én is ezt a statisztikát erősítem, egy szám lettem a "meddő nők magyarországon" felmérésben. Semmi lettem. 
   
   
5. Elfogadás: Már nem sírok minden nap. Elaludtam könnyek nélkül. Néha eszembe jut, milyen lenne gyerek nélkül az élet. Olyan mint eddig. Nincs elkötelezettség, és felelősség. Már nem ez köti le minden idegszálam, nem ezen járnak a gondolataim egyfolytában. Már látom az élet szépségét, enyhül az érzelmi hullámvasút hatása. Talán tudok úgy élni mint eddig. 

Nem tudnám határozottan megmondani, hogy melyik fázisban vagyok....